Mindenféléről

Fáradt vagyok, nagyon.
Ákos betegsége engem jobban leszívott mint őt, hiányoznak nagyon az át nem aludt éjszakák. Egyébként is nagyon alvós vagyok/lennék, de mióta gyerekem van ez nem nagyon jön össze. Terhesen képes voltam 10-ig aludni, most meg örülök, ha már 7-ig sikerül. :) Olyan szintre fejlődött a dolog, hogy már naponta kávézom, pedig régebben szökőévben egyszer ittam, hobbiból, de az ebéd utáni kávéval is úgy elalszom amikor lehet, hogy csak na. Hazafelé jövet Sopronból Norbi megivott egy energia italt és még itt huhugott éjfélkor is, én meg úgy aludtam az energia ital után, mint akit lecsaptak. :)
Az a gond, hogy a kialvatlanság miatt egész nap csak ténfergek, semmivel nem haladok, mert mindig csak rész dolgokat tudok megcsinálni. Egy ebéd elkészítése után totál kész vagyok és órákba telik mire megint neki tudom durálni valaminek magam. Régebben 1 nap alatt kiforgattam a sarkából a házat, most meg örülök, hogy valamennyire rend van és elkészül 1 dolog naponta. Jó sok elmaradásom van ez miatt, amiket meg kell vagy meg szeretnék csinálni, illetve folyamatosan gyűlnek a fejemben a még megcsinálandó, de erősen várólistás dolgok.

Emellé szeptembertől iskolába fogok járni. Régóta tervezem, de eddig mindig volt valami ami miatt elhalasztottam a dolgot. 2003-ban érettségiztem kéttannyelvű angol gimnáziumban, az érettségivel középfokú angol nyelvvizsgát kaptam. Ha 4-es lett volna az érettségim, akkor felsőfokút kaptam volna, de csak 3-ast kaptam, így lett középfokú. Itt megálltam, elfáradtam, nem volt kedvem tanulni, a kéttannyelvű nehéz volt, pláne hogy itthonról nem tudtam segítséget kapni az angolozáshoz. Meg az az igazság, hogy csak itt Pécsen lett volna lehetőségem tovább tanulni és az angol lehetett volna csak a fő irány, a bölcsész kar meg annyira nem vonzott. Úgyhogy elkezdtem dolgozni és azóta halasztódott a tanulás kérdése. Így 24 évesen már van sejtésem, hogy mihez szeretnék kezdeni, így úgy döntöttem, hogy elmegyek egy nemzetközi szállítmányozási és logisztikai ügyintéző OKJ-s felsőfokú képzésre. Az egyik előző munkahelyemen egy rövid ideig csináltam ezt és nagyon tetszett. Lehet önállóan dolgozni, pörögni, szervezkedni, angolul beszélni, mindent amit most nem csinálok a munkahelyemen. Persze a GYED lejártával, jövő szeptemberben az E.ONhoz megyek majd vissza és nem is tervezem még bő 1 évig a váltást, amég Áki átvészeli a bölcsis összes fárnya megbetegedést. Csütörtökön megyek be a suliba, akkor fogok beiratkozni és derülnek ki a részletek. Annyi már biztos, hogy estin is ingyenes a suli (ÉLJEN!), és hogy heti két napot kell menni 14-20 óráig 2 éven keresztül. Félek tőle nagyon, hogy hogy fogok tudni Ákos és a háztartás mellett tanulni, meg hogy tudjuk megszervezni a Babuc életét, de nincs mire várni, most pont aktuális a kezdés.

Norbival nem vagyunk jobban, igaz rosszabbul sem. Nem beszéltünk a problémáról, nem vagyok motivált nekiállni megbeszélni, ő meg nem kérdezi mi van. Elvagyunk, beszélünk, élünk, de nem szeretgetjük egymást. Szürke kaki az egész, de most ez sem érdekel. Fáradt vagyok ehhez is.
Úgy döntöttem nem foglalkozom a dologgal, várom inkább a sulit, hátha az majd hoz egy kis változást az életünkbe. Otthon bekattannak egy idő után az anyukák, lehet hogy én is bekattantam, csak nem veszem magamon észre. Remélem, hogy az új impluzusok, az új perspektíva majd segít és jobb lesz a helyzet. Addig túlélünk.
Meg azért is döntöttem úgy, hogy nem ölöm Norbit, nem szaladok fejjel a falnak, mert nem ez a jó irány. A gyerekemnek apa kell (még ha nem is ideális apa), nekem társ, meg kell őriznünk az életünket, mindent amit együtt átéltünk és elértünk. Nekem rossz a családképem, ezt egy megfelelően türelmes pszihomókus biztos ki tudná analizálni belőlem. Olyan családban nőttem fel, ahol az anya, a nő volt az irányító. A nagyanyám fiatalon egyedül maradt két gyerekkel, amikor a bányász nagyapám meghalt. Anyumék elváltak 6 éves koromban, anya nevelt engem egyedül, többnyire nehéz körülmények közt és hiába mellette majd tíz évig egy férfi, ő még véletlenül sem volt apának tekintve. Anya sem engedte hogy apaként viselkedjen és én sem tekintettem rá apaként, amit ma már felnőtt fejjel kicsit bánok, de nem lehet visszacsinálni. Szóval előttem két, a jég hátán is megélő nő képe van, akik férfi segítség nélkül is boldogulnak. Én is ilyen lettem, a kapcsolatunk elején sok súrlódásunk volt emiatt Norbival, de asszem elég jól átalakultam. Mostanság ezen járt az eszem, hogy egy ilyen pasi/férj/apa minek nekünk, amikor mindezt egyedül is meg tudom csinálni és legalább nem idegesít, hogy ott van valaki aki segíthetne, de nem segít. Fáj a lelkem, mert a gyerekünket nem magamnak szültem, hanem kettőnknek, de mégis az enyém lett. Imádom, de sírni tudnék, amikor csak hozzám jön oda ha baja van, ha éhes, ha fáradt vagy ha szeretgetésre vágyik. Én vagyok a királylány, az istennő, pedig ennek nem így kéne lenni mióta már nem cicizik. Fontossági sorrendben vagyok én, van anyum, aztán jön csak apa, ha jelen van és ez gáz. Jól van Ákos miatt, mert megvan neki a biztos pont, de mégsem van ez jól így. Mindegy, túléljük, majd lesz valami, nem megyek neki a falnak. Remélem később sem lesz rá szükség.