"Ne azért legyen itt, mert nem mehetett el, hanem mert kedve volt visszajönni." VF
Eljött hát a félév. Eljött annak is az ideje, hogy magamba forduljak és tartván az elhatározásomat év elejéről, számot vessek az életünkkel.
Hogy mire jutottam? Arra, hogy a világon semmi nem változott év elejéhez képest. Norbival ugyan beszéltünk néhány alkalommal, hogy nem jó ez így, meg változtatni kéne, de ezek a szavak elrepültek az éterben. Én sem tettem semmit és Ő sem. Úgyhogy felvérteztem magam amennyire csak lehetett (egy üveg rozé bor volt a vért) és komoly beszélgetést kezdeményeztem a férjemmel. Elmondtam neki minden nyomorom, sérelmem az elmúlt évekből. Hogy nem volt jó Apa, nem volt szerető Férj, be van fordulva magába és én nem vagyok képes így a támasza lenni, mert a felesége kell, hogy legyek, nem az édesanyja. Szerencsére hosszan tudtunk beszélgetni, kaptam választ is a kérdéseimre, nem csak a falhoz kellett beszélnem, mint általában. Igazából azt a következtetést sikerült levonni első nekifutásra, hogy úgyis az van amit én akarok, így hát úgy döntöttem, hogy az lesz amit én akarok, másnap összecuccoltam és elhúztam Ákossal anyuékhoz. Talán két hét is kellett hozzá, hogy Norbi rájöjjön, most tényleg nem viccelek. Utána már Ő jött azzal, hogy beszéljünk. Kérte, hogy tegyük rendbe a dolgainkat, mert Ő szeretne velem és velünk lenni, hiányzunk neki, szeret minket, és újra elölről, de a hetekben nekem is volt időm gondolkozni, úgyhogy mondtam neki, hogy oké, elhiszem, de nem.
Tényleg elhiszem, hogy komolyan gondolja, hogy megváltozik minden, tudom, hogy megtenné értünk, hogy ez nem csak egy időszakos fellángolás legyen és nagyon fél és szenved tőle, hogy végleg vége lesz mindennek. Nagyon kedvesen próbál kapálózni (kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához), hogy csináljunk programot, hozott virágot, kedveskedik, nagyon jó fej apuként viselkedik Ákossal, de... Az is tény és ezt Ő is bevallotta, hogy nála csak most fordult komolyra a dolog. A korábbi jelzéseimet semmibe vette valamiért, viszont ebből következően nálam sokkal súlyosabb a helyzet, az eltelt évek miatt, mint nála. Ő még nagyon megmentené, én már nem minden áron. Ezt el is mondtam neki, mint ahogy azt is, hogy egyedüli megoldásként azt látom, hogy én most egy rövidebb időre elköltözök Ákossal. Nagyon megható, hogy így töri magát, de nekem most akkora lufi a fejem, a felgyülemlett dolgok miatt, hogy szükségem van lazításra. Nem vagyok képes jelenleg arra, hogy tárt szívvel, mindent félrerakva fogadjam a törekvéseit, hogy nyomjak egy DEL-t és eltűnjön az elmúlt két év, enélkül viszont semmi értelme a próbálkozásnak. Most kell a szünet. Szeretném, ha hiányozna, hogy nincs velem, hogy szívesen menjek haza, ne csak azért, mert muszáj. Nem mondom, hogy nincs remény, mert kötődök hozzá. Nem tudom azt mondani, hogy "szia, ennyi volt", mert az sem lenne igaz. Annyira nagyon szerettem régen, valahol egy kis szikrája tán még meg van bennem, megadom neki a lehetőséget, hogy felgyújtsa azt a szikrát, ha képes rá és én is képes vagyok rá.
Remélem az idő segíteni fog rajtam...
Nem biztos, hogy ez a megoldás, de az sem volt megoldás, ahogy eddig voltunk. Ő természetesen nem örül a döntésemnek, rossz látni nekem, hogy szenved, de úgy érzem, megértette az érvelésem és nem gördít akadályt az útjába, hogy elmenjek. Nem zártam ki teljesen az életünkből. Jöhet, láthatja, elviheti Ákost, amikor csak akarja. Kértem, hogy szervezzen vele programokat, szervezzünk programokat együtt. Hátha...
A lakás kérdést is sikerült a napokban végig verekedni. Anyukáméknál az emeleti lakásban fogunk lakni. Ez egy kb. garzon lakás méretű lakórész, csak annyi különbséggel, hogy külön konyha nincs kiépítve. Kettőnknek tökéletesen elég lesz. Anyuékkal együtt élni sem lesz nehéz, anyagilag megterhelő sem, ha mindenki betartja az előre meghozott szabályokat, akkor rendben leszünk, legalább ezen a téren. Jövő hét közepén oda tudunk teljesen költözni, addig csak ilyen átmeneti időszak van, festés, takarítás, stb.
Túl szeretnék már lenni ezen is és egy hetet becsukott ajtó mögött tölteni kettesben Ákossal. AnyaMónika világgá megy BabaÁkoskával. :)
Szurkoljon mindenki, hogy fény gyúljon az elmémben, hogy mi a helyes irány!
2011. július 25.
2011. május 29.
Boldog születésnapot! - nekem
Long long time ago... és most újra itt. Lélek elemzés kezdődik, vigyázat!
Írtam már, hogy a kutatások szerint azok írnak naplót, akiknek nincsen valakijük, akinek elmondhatnák a bánatuk?! Ha csak engem nézünk, akkor valóban így is van.
Tavaly ősz óta visszakeveredtek az életembe két ember (egy fiú barát és egy lány barát), aki korábban is igazi barát volt, de egy ideig különböző okokból szüneteltettük a kapcsolatunkat. Szeretem őket, mert nem kell "műsort" csinálni, ha fél év telt el mióta utoljára beszéltünk, akkor is ott tudjuk folytatni a dumálást, ahol korábban abbahagytuk. Jó ha van az ember lánya körül pár olyan ember, aki megérteni és nem félreérteni akarja amit mondasz. Elég két szó, meg egy félrehúzott száj és már képben is vannak. Ritka az ilyen, úgy gondolom, nagyon ritka. Szóval mostanság nem volt szükségem a naplóra, mert vannak ők. Megy a csacsogás naponta, van kinek beszámolni az apró-cseprő dolgokról és igaza volt T.-nek, ez meghozta azt a változást, hogy itthon is rendeződni kezdtek a dolgok. Nem akarom 3 percenként összecsomagolni a batyumat, hogy elhúzzak innen (na jó, ez pont most azért nem igaz), nem őrülök meg Norbitól, hanem elvagyunk és ez jó. Jó Ákosnak is, látom rajta.
Igenám, de van más is. Az, hogy beszélek mindennap velük, felébresztett olyan igényeket, amik eddig nem voltak és összeegyeztethetetlenek a mostani életünkkel... Hallgatom, nap mint nap, hogy a Fiúbarát hová megy, merre csavarog, miként él, mennyit van együtt a barátaival és időnként (mostanában gyakrabban) elkap a sóhajtozás, hogy ÉNIS! Dehát ugye nem lehet... mert megyünk egy úton, aminek pölö a "bulizás" eddig nem volt része. Őszintén bevallom, hogy ezen alkalmakkor nagyon szeretnék független lenni, mert pontosan tudom, hogyha bármi ilyen ötlettel állnék elő itthon, Norbi dobna egy lapockást. Nem kell félreérteni, Ákos miatt úgysem tudnám azokat megtenni, mint a független Fiúbarát, meg nem is teljesen szeretném, de néha nem lenne rossz egy laza este. Tudom, hülye vagyok, ezekre a dolgokra nem most kéne rájönnöm, hanem jóval ez előtt kellett volna, mondjuk úgy 20 éves koromban, dehát mi a fenét csináljak, ha most kapott el a lendület?!
Ma különösen rossz. A 26. nem egy boldog szülinapom. Az utóbbi időben valahogy érzem a súlyát az idő múlásának. A szüleim lassan túl lesznek az 50-en és ettől sikoltozni tudnék, hogy neeeem, ők még csak negyvenesek. Hát nem, a szüleim ötvenesek lesznek. Régen azt gondoltam, hogy az ötven évesek, már idős emberek, hiszen ha valaki 30 éves kora körül végérvényesen felnőtt lesz, akkor mégis mi más lenne, mire eléri az ötvenet?! A francba, pontosan emlékszem rá, amikor nagyon büszke voltam rá, hogy az én anyukám még csak 35 éves. Aztán... mennyi kell?! Nem sok és mindjárt én is annyi leszek. Amilyen gyorsan megy az idő, hamarosan rajtam a sor.
16 éves korom körül nagy álmaim voltak, szerettem volna eljutni a Serengetibe, Jerseyre, utazó nagykövet lenni, a világ egy másik részén élni, sikeres lenni a szakmámban és kétségtelenül családot is akartam, egy szerető és érzékeny férjet. Ebből eddig egyetlen dolog teljesült... viszont egy csomó dologról kiderült, hogy baromira nem úgy van, ahogy korábban gondoltam. Elkoptak az illúziók és fájó a valóság.
Nem akarnám kijelenteni teljesen nyíltan, hogy egy lúzer vagyok, mert egy rakás minden jóval kedveskedett már nekem az élet, vannak sikeres napjaim, összetartó családom, egy gyönyörű és egészséges gyermekem, igazi barátaim, de... Például, 26 éves vagyok és soha, egyetlen alkalommal sem buliztam a szülinapomon. Nem szerveztek nekem bulit, meglepetést, vagy olyan sem volt, hogy valakikkel elmentünk volna bárhová. Most azt érzem, hogy ez gáz... barátok nélkül valahogy nem teljes az élet... Ma 4 órakor, amikor befejeztem a sövény nyírást, takarítást, ebéd főzést (Ákos nem volt itthon), jöttem rá, hogy nemár, most tényleg, ezzel telt el a születésnapom?! Semmi pihenés, vagy legalább olyan kikapcsolódás, amit tényleg örömet okozott volna?! Arról már nem is beszélek, hogy a Férjem nem vitt el ebédelni, strandra, vagy enni egy fagyit a városban, de még elnézést sem kért, hogy szívesen megtenné, de tudom, hogy állunk anyagilag... Mint kiderült, a szülinapi ajándékomat sem intézte el, pedig úgy volt, hogy közösen kapok egy új és jó telefont a családtól. Egyszer, én is emlékszem, mondtam neki, hogy majd megemlítem a családnak, hogy mit szeretnék, de aztán közbejöttek fontosabb dolgok (vizsgáim voltak) és el is felejtettem, hogy ilyen mondtam. Ő meg nem kérdezett rá. Eredmény = nincs telefon, mert helyette fogok egy rakás értelmetlenséget kapni. 4 órakor nagyon ott voltam, hogy most szedem a sátorfám, felhívom a Fiúbarátot és megmondom neki, hogyha ráér, akkor lógjunk együtt valahol. Csak egy séta a városban, leülni a padra és nézni kifelé a fejünkből amég ránk nem sötétedik, semmi nagy dolog. Vagy ültessen fel a motorjára és menjünk el Orfűre, sétáljunk végig a parti sétányon és jöjjünk vissza. Persze maradtam a seggemen, mert Norbi a Fiúbarátra féltékeny és én nem feszítettem túl a húrt ilyennel (nyúl vagyok, a nagy szám ellenére). Ehelyett a cérna most elszakadt nálam.
A következő kérdés a Fiúbaráthoz majd az lesz (mert ő megmondja őszintén, bár nem teljes részre hajlás nélkül), hogy egy fickó, ha hallja, hogy a kedvese a másik szobában sír, akkor miért nem megy oda megkérdezni, hogy mi a fene bántja?! Vagy ha mondja a kedves (a szájával és hangosan), hogy nincs túl jókedve a szülinap miatt, meg lúzernek érzi magát, akkor miért nem ül oda mellé és hallgatja meg, hogy mi nyomasztja?! Talán mert nem "kedves" már, csak a felesége... Illúziók, ég veletek illúziók... :,,(
Írtam már, hogy a kutatások szerint azok írnak naplót, akiknek nincsen valakijük, akinek elmondhatnák a bánatuk?! Ha csak engem nézünk, akkor valóban így is van.
Tavaly ősz óta visszakeveredtek az életembe két ember (egy fiú barát és egy lány barát), aki korábban is igazi barát volt, de egy ideig különböző okokból szüneteltettük a kapcsolatunkat. Szeretem őket, mert nem kell "műsort" csinálni, ha fél év telt el mióta utoljára beszéltünk, akkor is ott tudjuk folytatni a dumálást, ahol korábban abbahagytuk. Jó ha van az ember lánya körül pár olyan ember, aki megérteni és nem félreérteni akarja amit mondasz. Elég két szó, meg egy félrehúzott száj és már képben is vannak. Ritka az ilyen, úgy gondolom, nagyon ritka. Szóval mostanság nem volt szükségem a naplóra, mert vannak ők. Megy a csacsogás naponta, van kinek beszámolni az apró-cseprő dolgokról és igaza volt T.-nek, ez meghozta azt a változást, hogy itthon is rendeződni kezdtek a dolgok. Nem akarom 3 percenként összecsomagolni a batyumat, hogy elhúzzak innen (na jó, ez pont most azért nem igaz), nem őrülök meg Norbitól, hanem elvagyunk és ez jó. Jó Ákosnak is, látom rajta.
Igenám, de van más is. Az, hogy beszélek mindennap velük, felébresztett olyan igényeket, amik eddig nem voltak és összeegyeztethetetlenek a mostani életünkkel... Hallgatom, nap mint nap, hogy a Fiúbarát hová megy, merre csavarog, miként él, mennyit van együtt a barátaival és időnként (mostanában gyakrabban) elkap a sóhajtozás, hogy ÉNIS! Dehát ugye nem lehet... mert megyünk egy úton, aminek pölö a "bulizás" eddig nem volt része. Őszintén bevallom, hogy ezen alkalmakkor nagyon szeretnék független lenni, mert pontosan tudom, hogyha bármi ilyen ötlettel állnék elő itthon, Norbi dobna egy lapockást. Nem kell félreérteni, Ákos miatt úgysem tudnám azokat megtenni, mint a független Fiúbarát, meg nem is teljesen szeretném, de néha nem lenne rossz egy laza este. Tudom, hülye vagyok, ezekre a dolgokra nem most kéne rájönnöm, hanem jóval ez előtt kellett volna, mondjuk úgy 20 éves koromban, dehát mi a fenét csináljak, ha most kapott el a lendület?!
Ma különösen rossz. A 26. nem egy boldog szülinapom. Az utóbbi időben valahogy érzem a súlyát az idő múlásának. A szüleim lassan túl lesznek az 50-en és ettől sikoltozni tudnék, hogy neeeem, ők még csak negyvenesek. Hát nem, a szüleim ötvenesek lesznek. Régen azt gondoltam, hogy az ötven évesek, már idős emberek, hiszen ha valaki 30 éves kora körül végérvényesen felnőtt lesz, akkor mégis mi más lenne, mire eléri az ötvenet?! A francba, pontosan emlékszem rá, amikor nagyon büszke voltam rá, hogy az én anyukám még csak 35 éves. Aztán... mennyi kell?! Nem sok és mindjárt én is annyi leszek. Amilyen gyorsan megy az idő, hamarosan rajtam a sor.
16 éves korom körül nagy álmaim voltak, szerettem volna eljutni a Serengetibe, Jerseyre, utazó nagykövet lenni, a világ egy másik részén élni, sikeres lenni a szakmámban és kétségtelenül családot is akartam, egy szerető és érzékeny férjet. Ebből eddig egyetlen dolog teljesült... viszont egy csomó dologról kiderült, hogy baromira nem úgy van, ahogy korábban gondoltam. Elkoptak az illúziók és fájó a valóság.
Nem akarnám kijelenteni teljesen nyíltan, hogy egy lúzer vagyok, mert egy rakás minden jóval kedveskedett már nekem az élet, vannak sikeres napjaim, összetartó családom, egy gyönyörű és egészséges gyermekem, igazi barátaim, de... Például, 26 éves vagyok és soha, egyetlen alkalommal sem buliztam a szülinapomon. Nem szerveztek nekem bulit, meglepetést, vagy olyan sem volt, hogy valakikkel elmentünk volna bárhová. Most azt érzem, hogy ez gáz... barátok nélkül valahogy nem teljes az élet... Ma 4 órakor, amikor befejeztem a sövény nyírást, takarítást, ebéd főzést (Ákos nem volt itthon), jöttem rá, hogy nemár, most tényleg, ezzel telt el a születésnapom?! Semmi pihenés, vagy legalább olyan kikapcsolódás, amit tényleg örömet okozott volna?! Arról már nem is beszélek, hogy a Férjem nem vitt el ebédelni, strandra, vagy enni egy fagyit a városban, de még elnézést sem kért, hogy szívesen megtenné, de tudom, hogy állunk anyagilag... Mint kiderült, a szülinapi ajándékomat sem intézte el, pedig úgy volt, hogy közösen kapok egy új és jó telefont a családtól. Egyszer, én is emlékszem, mondtam neki, hogy majd megemlítem a családnak, hogy mit szeretnék, de aztán közbejöttek fontosabb dolgok (vizsgáim voltak) és el is felejtettem, hogy ilyen mondtam. Ő meg nem kérdezett rá. Eredmény = nincs telefon, mert helyette fogok egy rakás értelmetlenséget kapni. 4 órakor nagyon ott voltam, hogy most szedem a sátorfám, felhívom a Fiúbarátot és megmondom neki, hogyha ráér, akkor lógjunk együtt valahol. Csak egy séta a városban, leülni a padra és nézni kifelé a fejünkből amég ránk nem sötétedik, semmi nagy dolog. Vagy ültessen fel a motorjára és menjünk el Orfűre, sétáljunk végig a parti sétányon és jöjjünk vissza. Persze maradtam a seggemen, mert Norbi a Fiúbarátra féltékeny és én nem feszítettem túl a húrt ilyennel (nyúl vagyok, a nagy szám ellenére). Ehelyett a cérna most elszakadt nálam.
A következő kérdés a Fiúbaráthoz majd az lesz (mert ő megmondja őszintén, bár nem teljes részre hajlás nélkül), hogy egy fickó, ha hallja, hogy a kedvese a másik szobában sír, akkor miért nem megy oda megkérdezni, hogy mi a fene bántja?! Vagy ha mondja a kedves (a szájával és hangosan), hogy nincs túl jókedve a szülinap miatt, meg lúzernek érzi magát, akkor miért nem ül oda mellé és hallgatja meg, hogy mi nyomasztja?! Talán mert nem "kedves" már, csak a felesége... Illúziók, ég veletek illúziók... :,,(
2011. január 9.
2011. január 8.
Ünnepek, fogadalmak
Karácsony:
Szép volt, jó volt, de többet ilyen karácsonyunk nem lesz. Erre majd még visszatérek. Mi körüljártuk a családot, mindenkinél igyekeztünk elég időt eltölteni, sőt még egy éjszakára haza is jutottunk a nagy jövés-menésben. :) Nagy öröm ez, általában nem szokott sikerülni. Ákos kapott egy nagy halom (jó) ajándékot, amivel tud is játszani, mi meg kevesebb haszontalanságot kaptunk mint tavaly. Kiscsávóm a karácsonyfát, amit a jézuska (hézuszka - spanyol ajkú a lelkem) hozott karácsony reggelre, is kitörő boldogsággal fogadta, úgyhogy megnyugodhattam, a gyereket nem csak a tárgyi javak érdeklik. A karácsony igazi varázsát most ismét Ákosban találtam meg és ez jó érzés volt nekem, a zéró ünnepi hangulatom mellett.
Új év:
Szilveszterkor anyuéknál voltunk, aztán este bementünk a városba császkálni egyet. Éjfélre, Pécs egy jó magasan fekvő kilátójához mentünk fel, mert reménykedtünk benne, hogy onnan lehet majd látni a tűzijátékot. Jó próbálkozás volt, egészen különleges élményben volt részünk. A köd felszállt, az óra éjfélre váltott, aztán láttuk a csóvát ahogy fellőtték a rakétákat és a felhőt, ami mögött felrobbantak. Király volt, sokkal emlékezetesebb, mint akármikor. Mi idén meghallgattuk a tűzijátékot. :)
Elsején tartottam magam az egyetlen babonámhoz, miszerint amit új év első napján csinálunk, olyan lesz a következő évünk. Ha ez bejön (és általában bejön), akkor idén sokat és türelmesen fogok játszani a gyerekemmel, kicsit fogunk csak veszekedni Norbival, sokat utazok majd és továbbra sem fogok az élen járni a háztartási munkák terén. :) Erre ugyanis kínosan ügyelek, hogy elsején se vasaló, se mosogatószivacs, se szekrénybe bepakolandó ruha ne kerüljön a kezem ügyébe.
Tettem 3 fogadalmat.
1. Többet ilyen karácsonyunk, mint a tavalyi nem lesz. Mert vagy elválok Norbitól az év folyamán, vagy rendeződnek a dolgaink normálisra, vagy 2011 karácsony szent napján csomagolom össze a gyereket és távozok a normálisan viselkedni nem tudó férjem köreiből.
2. Járok suliba és tanulok. Idén van a vizsga, mintegy 1,5 év lemaradásom van a tanulnivalókból, úgyhogy bele kell húznom.
3. Tervszerűen változtatok az életemen. A fő irányvonalak megvannak már, majd alakul.
Aztán most kezdődik az év eleji hajrá: suli, munkahely, család. Most is pl. vasalhatnék ahelyett, hogy itt ülök, vagy a nagyon körmönfont logisztikai szakszövegeket tanulhatnám, de nincs kedvem hozzá. A vasalás az első napján elkövetettekből következik, tehát lényegtelen, és sajnos a tanulás sem jutott az nap eszembe.
A munkahelyen az EMFESZ csőd-közeli helyzete miatt egy tébolyda lett, ha naponta 20 órát dolgoznék, akkor sem jutnék a feladataim végére. Ez a böjtje a tavaly év végi láblógázásnak. Összességében nem kezdődik túl relaxáltan a 2011 a számomra.
Szép volt, jó volt, de többet ilyen karácsonyunk nem lesz. Erre majd még visszatérek. Mi körüljártuk a családot, mindenkinél igyekeztünk elég időt eltölteni, sőt még egy éjszakára haza is jutottunk a nagy jövés-menésben. :) Nagy öröm ez, általában nem szokott sikerülni. Ákos kapott egy nagy halom (jó) ajándékot, amivel tud is játszani, mi meg kevesebb haszontalanságot kaptunk mint tavaly. Kiscsávóm a karácsonyfát, amit a jézuska (hézuszka - spanyol ajkú a lelkem) hozott karácsony reggelre, is kitörő boldogsággal fogadta, úgyhogy megnyugodhattam, a gyereket nem csak a tárgyi javak érdeklik. A karácsony igazi varázsát most ismét Ákosban találtam meg és ez jó érzés volt nekem, a zéró ünnepi hangulatom mellett.
Új év:
Szilveszterkor anyuéknál voltunk, aztán este bementünk a városba császkálni egyet. Éjfélre, Pécs egy jó magasan fekvő kilátójához mentünk fel, mert reménykedtünk benne, hogy onnan lehet majd látni a tűzijátékot. Jó próbálkozás volt, egészen különleges élményben volt részünk. A köd felszállt, az óra éjfélre váltott, aztán láttuk a csóvát ahogy fellőtték a rakétákat és a felhőt, ami mögött felrobbantak. Király volt, sokkal emlékezetesebb, mint akármikor. Mi idén meghallgattuk a tűzijátékot. :)
Elsején tartottam magam az egyetlen babonámhoz, miszerint amit új év első napján csinálunk, olyan lesz a következő évünk. Ha ez bejön (és általában bejön), akkor idén sokat és türelmesen fogok játszani a gyerekemmel, kicsit fogunk csak veszekedni Norbival, sokat utazok majd és továbbra sem fogok az élen járni a háztartási munkák terén. :) Erre ugyanis kínosan ügyelek, hogy elsején se vasaló, se mosogatószivacs, se szekrénybe bepakolandó ruha ne kerüljön a kezem ügyébe.
Tettem 3 fogadalmat.
1. Többet ilyen karácsonyunk, mint a tavalyi nem lesz. Mert vagy elválok Norbitól az év folyamán, vagy rendeződnek a dolgaink normálisra, vagy 2011 karácsony szent napján csomagolom össze a gyereket és távozok a normálisan viselkedni nem tudó férjem köreiből.
2. Járok suliba és tanulok. Idén van a vizsga, mintegy 1,5 év lemaradásom van a tanulnivalókból, úgyhogy bele kell húznom.
3. Tervszerűen változtatok az életemen. A fő irányvonalak megvannak már, majd alakul.
Aztán most kezdődik az év eleji hajrá: suli, munkahely, család. Most is pl. vasalhatnék ahelyett, hogy itt ülök, vagy a nagyon körmönfont logisztikai szakszövegeket tanulhatnám, de nincs kedvem hozzá. A vasalás az első napján elkövetettekből következik, tehát lényegtelen, és sajnos a tanulás sem jutott az nap eszembe.
A munkahelyen az EMFESZ csőd-közeli helyzete miatt egy tébolyda lett, ha naponta 20 órát dolgoznék, akkor sem jutnék a feladataim végére. Ez a böjtje a tavaly év végi láblógázásnak. Összességében nem kezdődik túl relaxáltan a 2011 a számomra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
