Boldog születésnapot! - nekem

Long long time ago... és most újra itt. Lélek elemzés kezdődik, vigyázat!
Írtam már, hogy a kutatások szerint azok írnak naplót, akiknek nincsen valakijük, akinek elmondhatnák a bánatuk?! Ha csak engem nézünk, akkor valóban így is van.
Tavaly ősz óta visszakeveredtek az életembe két ember (egy fiú barát és egy lány barát), aki korábban is igazi barát volt, de egy ideig különböző okokból szüneteltettük a kapcsolatunkat. Szeretem őket, mert nem kell "műsort" csinálni, ha fél év telt el mióta utoljára beszéltünk, akkor is ott tudjuk folytatni a dumálást, ahol korábban abbahagytuk. Jó ha van az ember lánya körül pár olyan ember, aki megérteni és nem félreérteni akarja amit mondasz. Elég két szó, meg egy félrehúzott száj és már képben is vannak. Ritka az ilyen, úgy gondolom, nagyon ritka. Szóval mostanság nem volt szükségem a naplóra, mert vannak ők. Megy a csacsogás naponta, van kinek beszámolni az apró-cseprő dolgokról és igaza volt T.-nek, ez meghozta azt a változást, hogy itthon is rendeződni kezdtek a dolgok. Nem akarom 3 percenként összecsomagolni a batyumat, hogy elhúzzak innen (na jó, ez pont most azért nem igaz), nem őrülök meg Norbitól, hanem elvagyunk és ez jó. Jó Ákosnak is, látom rajta.
Igenám, de van más is. Az, hogy beszélek mindennap velük, felébresztett olyan igényeket, amik eddig nem voltak és összeegyeztethetetlenek a mostani életünkkel... Hallgatom, nap mint nap, hogy a Fiúbarát hová megy, merre csavarog, miként él, mennyit van együtt a barátaival és időnként (mostanában gyakrabban) elkap a sóhajtozás, hogy ÉNIS! Dehát ugye nem lehet... mert megyünk egy úton, aminek pölö a "bulizás" eddig nem volt része. Őszintén bevallom, hogy ezen alkalmakkor nagyon szeretnék független lenni, mert pontosan tudom, hogyha bármi ilyen ötlettel állnék elő itthon, Norbi dobna egy lapockást. Nem kell félreérteni, Ákos miatt úgysem tudnám azokat megtenni, mint a független Fiúbarát, meg nem is teljesen szeretném, de néha nem lenne rossz egy laza este. Tudom, hülye vagyok, ezekre a dolgokra nem most kéne rájönnöm, hanem jóval ez előtt kellett volna, mondjuk úgy 20 éves koromban, dehát mi a fenét csináljak, ha most kapott el a lendület?!
Ma különösen rossz. A 26. nem egy boldog szülinapom. Az utóbbi időben valahogy érzem a súlyát az idő múlásának. A szüleim lassan túl lesznek az 50-en és ettől sikoltozni tudnék, hogy neeeem, ők még csak negyvenesek. Hát nem, a szüleim ötvenesek lesznek. Régen azt gondoltam, hogy az ötven évesek, már idős emberek, hiszen ha valaki 30 éves kora körül végérvényesen felnőtt lesz, akkor mégis mi más lenne, mire eléri az ötvenet?! A francba, pontosan emlékszem rá, amikor nagyon büszke voltam rá, hogy az én anyukám még csak 35 éves. Aztán... mennyi kell?! Nem sok és mindjárt én is annyi leszek. Amilyen gyorsan megy az idő, hamarosan rajtam a sor.
16 éves korom körül nagy álmaim voltak, szerettem volna eljutni a Serengetibe, Jerseyre, utazó nagykövet lenni, a világ egy másik részén élni, sikeres lenni a szakmámban és kétségtelenül családot is akartam, egy szerető és érzékeny férjet. Ebből eddig egyetlen dolog teljesült... viszont egy csomó dologról kiderült, hogy baromira nem úgy van, ahogy korábban gondoltam. Elkoptak az illúziók és fájó a valóság.
Nem akarnám kijelenteni teljesen nyíltan, hogy egy lúzer vagyok, mert egy rakás minden jóval kedveskedett már nekem az élet, vannak sikeres napjaim, összetartó családom, egy gyönyörű és egészséges gyermekem, igazi barátaim, de... Például, 26 éves vagyok és soha, egyetlen alkalommal sem buliztam a szülinapomon. Nem szerveztek nekem bulit, meglepetést, vagy olyan sem volt, hogy valakikkel elmentünk volna bárhová. Most azt érzem, hogy ez gáz... barátok nélkül valahogy nem teljes az élet... Ma 4 órakor, amikor befejeztem a sövény nyírást, takarítást, ebéd főzést (Ákos nem volt itthon), jöttem rá, hogy nemár, most tényleg, ezzel telt el a születésnapom?! Semmi pihenés, vagy legalább olyan kikapcsolódás, amit tényleg örömet okozott volna?! Arról már nem is beszélek, hogy a Férjem nem vitt el ebédelni, strandra, vagy enni egy fagyit a városban, de még elnézést sem kért, hogy szívesen megtenné, de tudom, hogy állunk anyagilag... Mint kiderült, a szülinapi ajándékomat sem intézte el, pedig úgy volt, hogy közösen kapok egy új és jó telefont a családtól. Egyszer, én is emlékszem, mondtam neki, hogy majd megemlítem a családnak, hogy mit szeretnék, de aztán közbejöttek fontosabb dolgok (vizsgáim voltak) és el is felejtettem, hogy ilyen mondtam. Ő meg nem kérdezett rá. Eredmény = nincs telefon, mert helyette fogok egy rakás értelmetlenséget kapni. 4 órakor nagyon ott voltam, hogy most szedem a sátorfám, felhívom a Fiúbarátot és megmondom neki, hogyha ráér, akkor lógjunk együtt valahol. Csak egy séta a városban, leülni a padra és nézni kifelé a fejünkből amég ránk nem sötétedik, semmi nagy dolog. Vagy ültessen fel a motorjára és menjünk el Orfűre, sétáljunk végig a parti sétányon és jöjjünk vissza. Persze maradtam a seggemen, mert Norbi a Fiúbarátra féltékeny és én nem feszítettem túl a húrt ilyennel (nyúl vagyok, a nagy szám ellenére). Ehelyett a cérna most elszakadt nálam.
A következő kérdés a Fiúbaráthoz majd az lesz (mert ő megmondja őszintén, bár nem teljes részre hajlás nélkül), hogy egy fickó, ha hallja, hogy a kedvese a másik szobában sír, akkor miért nem megy oda megkérdezni, hogy mi a fene bántja?! Vagy ha mondja a kedves (a szájával és hangosan), hogy nincs túl jókedve a szülinap miatt, meg lúzernek érzi magát, akkor miért nem ül oda mellé és hallgatja meg, hogy mi nyomasztja?! Talán mert nem "kedves" már, csak a felesége... Illúziók, ég veletek illúziók... :,,(