Évfordulók

Ma lettem 24 éves és szintén a napokban van a szerelmünk 5. évfordulója Norbival.
Nosztalgiázom kicsit.
Az úgy kezdődött, hogy...
2003-ban egy véletlen újság olvasás folytán - nem olvastam soha újságot - a helyi lapban felfedeztem, hogy sportbírói tanfolyam indul autósport szakágban. Nosza, felhívtam Atit, hogy menjünk már, ezt tök jó buli, hogy végre nem csak a pálya széléről táthatjuk a szánkat, hanem csinálhatunk is valamit. Persze anyu azt mondta, hogy nem megyek én sehova, mert érettségi év van, tanuljak inkább. Mondtam nem, és az első tanfolyam órán már ott ültünk a sok sok idegen ember közt. Azt se tudtuk mi van, vagy hogy van, de tetszett, hogy jó a társaság, azonnal befogadtak, sőt mivel sokan voltunk újak ugyanarról a környékről, így egy jó kis csapat is összejött. Meg volt a vizsga, jártunk szorgalmasan és rendszeresen versenyre, szerettek minket vinni a vezetőbírók, mert jól végeztük a dolgunkat. Norbival találkoztunk a versenyeken, ahol Ő főnökként dolgozott és összejártunk bandázni a Parc Fermé rallye sörözőben, de semmi más nem történt. Aztán úgy emlékszem, hogy a csapat egy része kezdett el-el kopni a PF-ből, csak a kemény mag maradt, köztük Norbi és én is. Kezdtek a beszélgetések egyre privátabb vizekre evezni, egyre szabadabban mertük húzni-cikizni egymást, de egy bizonyos határon nem ment sosem túl a dolog. A legintimebb dolog ami történt egy nagyon közel a szájhoz, de arcra puszi volt, mindösszesen a részemről. Aztán azt hiszem Zsolti bezárta a PF-et és mivel nekem nagyon hiányzott a banda, próbáltam kísérletet tenni rá, hogy akkor nálunk otthon jöjjünk össze. Ezen az alkalmon jóformán csak Norbi kapott, úgyhogy néhány alkalommal nálunk találkoztunk, de még mindig nem volt semmi, csak laza, senkisemgondoljakomolyan flört. Aztán 2004 május közepére a pécsi csapat meghívást kapott a Fehérvár Rallye két gyorsaságijának a lebonyolítására, így nagyon sokan összecuccoltunk és Fehérváron támadtunk. Oda úton is ment folyamatosan az smsezés, hogy ki-kivel alszik, meg mi lesz ha ott alszik és ilyenek. Jó volt a hangulat, bár még mindig nem történt semmi. Aztán bekövetkezett a sorsfordító esemény. A másik gyorsasági szakaszon amit a pécsiek csináltak, elütöttek egy néztőt, aki meghalt. Egyébként is személyi sérülés terén katasztrófa volt az a verseny, rengeteg kocsi tört rommá, és sokan sérültek meg komolyan. Lelkileg összekuszálva jöttünk haza. Ez adta meg a következő löketet a mélyreható beszélgetéseknek, ami kezdetben chaten zajlott, majd egy héttel később levő Hegyiverseny pályafelügyelése közben folytatódott. Na ezt nem kellett volna. :) Már nem is emlékszem pontosan.... talán 4 vagy 5 éjszaka mentünk ki koraeste a rajtba bandázni, aztán mindenki szépen hazaszállingózott, mi meg maradtunk, többnyire hajnalig. A legkorábban 2 körül értem haza... :) Szintén ködbe vész, talán a harmadik napon, viszonylag hamar -éjfél után- úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, Norbi hazakísér a Nexiával engem - aki szintén autóval voltam - és alszunk. Hát igen, a hajnali 4 óra ettől függetlenül az Irinyi utcában ért minket. :D Ekkor megtörtént az első csóóóóóók. :D Bár volt néhány pasi próbálkozásom korábban, de ez a csók már-már lányregény kategóriás volt. Pont olyan volt, amilyet szerettem volna. Puha, finom, őszinte, játékos. Nem olyan, amikor az embernek nevetnie kell, hogy a másik milyen más technikát alkalmaz és hűűűmileszebből, hanem olyan pont jó. Pont ahogy én is szeretem. Aztán persze a második csók is megtörtént és a harmadik is. Elbúcsúztunk, mentünk aludni.
Másnap jött egy e-mail Norbitól, hogyhát izé, meg ne haragudjak, csak nem tudta türtőztetni magát és ő nem akar kihasználni, stb. Akkor éppen a minden mindegy kategóriában töltöttem az életem és mivel már baromi régen nem volt a közelemben számottevő hapsi, ezért mondtam, hogy oké, semmi gáz, vegyük csak lazán a dolgokat. Nem gondolok rá hogy nős, viszont arra erőst, hogy szeretném ezeket az éjjeleket megismételni. Így lett. Itt megint kis film szakadás van az eseményekben, a következő amire emlékszem, hogy nálunk ülünk a Hegyiverseny után talán a nappaliban, valami film nézés ürügyén -aki szokott csipke felsőben, fehér nadrágban, sminkben és kidobott cicikkel ártatlanul filmet nézni egy Férfi mellett, tudja hogy mennyire a film volt a fő célpont-, Norbi fájlalja a nyakát, hát felültem a kanapé tetejére és megmasszíroztam. Simogatós, nyomkodós, bizsergetős masszázs lett belőle. Aztán cseréltünk, én ültem le a földre, Norbi masszírozott engem. Aztán hoppp, lett belőle egy kis cickó simi, hiszen nem véletlenül voltak kidobva díszszemlére. Aztán Norbi összeszedte minden erejét, elbúcsúzott és elment. Istenem... milyen kis ártatlanka voltam azzal kapcsolatban, hogy átérezzem, mit gondol, érez egy pasi ilyenkor. Nem taktikáztam, ha ő megteszi azt az egy lépést, akkor nem tiltakoztam volna, de nem is húztam tovább a cérnaszálat, hogy magától szakadjon. Mentem az érzéseim után, de nem fejjel irányítva, hanem csak úgy, ahogy sikerül. Zéró ágyba csábítási tapasztalattal a hátam mögött. Így ennyi év után is mosolygató, tiszteletet ébresztő dolog, hogy Norbi akkor és ott felállt és elment, pedig iszonyú nehéz lehetett neki, hiszen ott voltam, akartam, megtehette volna a lépést, de nem. Na de a következő masszázs alkalommal már.... :D :P a többi maradjon az emlékezetünkben. Ehhez az időszakhoz kapcsolódóan még egy esemény van, az egyik barátunk legénybúcsúja, csak fiúk buliznak jeligére. Hát még szép, hogy ott voltam, mint egyetlen lány. :D A fiúk letették a nagy esküt, senkinek sem szólnak, fotók nem készültek rólam, ott sem voltam. Aztán este mégiscsak úgy alakult, hogy a franciaágyban mi keveredtünk egymás mellé Norbival, úgyhogy viszonylag hamar meg volt az első együttalvásunk is.
Szép volt, jó volt, még mindig összeugrik a kő a gyomromban ha erre az időszakra gondolok. Lassan sétáltunk bele egymás csapdájába, de akkor aztán jóóóóóó mélyen ott ragadtunk.
Elég mélyen ahhoz, hogy ez a kapcsolat kibírjon egy feleséget, rengeteg fájdalmas szakítást és ugyanennyi keserédes újrakezdést, egy válást, hogy aztán a saját utunkra induljunk 2006-ban. A rosszról a Motel szám Zsédától mindent elmond, már el tudtam nagy részét felejteni. Elfeledni sosem akarom, mert megígértem magamnak akkor, hogyha egyszer nem így leszünk, akkor is mindig észben fogom tartani honnan indultunk és mennyire megküzdöttünk egymásért, mert ezt sosem szabad elfelejteni.
Ma is azt mondom, ezerből egy kapcsolatban sikerül így túlélni mindent és aki nem akar sok könnyet és nagy csalódásokat, az bele se vágjon. De megérte, mert itt vagyunk mi, és itt van Ákos is. Ennél több nem is kellhet.
Boldog 24. születésnapot nekem.

Háttér szerkesztés

Találtam egy jó kis háttér szerkesztős tutorialt a Varázskuckón, ezért gyors meg is változtattam a blog kinézetét. Persze ez is az első verzió, gyanítom még sok másik fogja követni. Örökké elégedetlen vagyok. :)

Rossz napok

Időről-időre előjönnek nálam a depis napok. Ilyenkor legszívesebben elbújnék a világ elől, de az is zavar, ha egyedül kell maradnom naphosszat a nyomasztó gondolataimmal. Igazságtalan, türelmetlen, mindenbe belekötős, sértődős p.csa vagyok.

Mostanság valami még gázabb helyzet van, mert szinte hetente jön már ez a roham. És ha már minden rossz a körülettem levő világban, akkor észre kell vennem, hogy leginkább magammal van bajom.

Igen, magammal van baj. Azt hiszem.

A fél életemet a súlyommal való meg nem barátkozással töltöttem. Általános iskolásként sokkal magasabb-testesebb voltam az fogpiszkáló vékony, kiálló bordájú osztálytársaim legtöbbjénél és bár sportoltam, ami miatt nem voltam kövér, ezt akkor nem így gondoltam és nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy hééé, Te ilyen nagy csaj vagy, sosem leszel 40 kg, maraggyámá. Aztán amikor abbahagytam a sportot, ez tényleg bebizonyosodott, szépen elhíztam. Középiskolába már a jól bedolgozott kövérvagyok önképpel mentem és bár amikor megserdültem ez kissé lecsökkent, ezt akkor sem vettem észre. Felszabadító érzés volt leérettségizni, megszabadulni az iskolai terhektől, kiszakadni abból a környezetből, ahol mindenki sokkal jobban érezte magát a bőrében, mint én. Aztán amikor elkezdtem dolgozni egy gyárban, könnyű fizikai munkát, folyamatos műszakban, ráadásul később szerelmes is lettem a Férjembe, akkor szépen lefogytam. 65-68 kg voltam a 168 centimhez és az egyébként is nehéz csontozatomhoz. Ma már tudom, életem legjobb formájában akkor voltam, eddig. A gyár után jöttek az ülős, nyugodtabb munkák, összeköltöztünk a Párommal, a kilók meg szépen visszajöttek. 2007 decemberében megint a fogyós passzban babásodtam be Ákossal. 72 kg-ról kezdtem a terhességet, pedig a terveim szerint ennél sokkal kevesebbet kellett volna mutatni a mérlegnek. A terhességet komoly súly növekedés nélkül átvészeltük Ákossal, ugyanis amikor megszületett, pontosan annyi voltam amennyivel kezdtem a pocakosságot. Nagy öröm volt, hogy minden ruhám rám jön, szép, csinos anyukának éreztem magam. Az első hónapban. Aztán, hogy legyen tejcsi a bébimnek, ettem akkor is amikor nem voltam éhes, gyümölcs leveket ittam, és 7 hónapos korára, mire abbahagytuk a cicizést, szépen felfejlődtem 90 kg körülire. És ezzel egyszerűen nem tudok összeférni. Utálom magam. Nem a 7 hónapért, nem a tejcsi szaporításért, hiszen a fiam még cicizett egyetlen egyszer sem volt beteg, 2,5 hónaposan duplázta a születési súlyát, 8 hónaposan pedig triplázott. Szép nagy baba lett az anyatejtől, ma sem csinálnám másként.

Most egyszerűen azt szeretném, ha jönne valami jó tündér, koppintana egyet a pálcájával és visszacsinálódnék legalább a 70 kg körüli állapotra, mert onnan már annyira nincs messze a 65 kg. Felszabadító érzés lenne újra legalább 42-es nadrágokat hordani és nem hordó hassal jjárni a világban, mint 6 hónapos terhes koromban. Persze próbálok változtatni, nincsenek édes löttyök itthon, közel sem eszem annyit, amennyit a szoptatás alatt, de érzem, nagyon érzem, hogy kéne mellé mozogni is, ami nem valósult meg. Nem is nagyon tudom, hogy tudnám ezt megvalósítani, komoly logisztikai erőfeszítésekkel és számunkra nagyobb anyagi ráfordítással talán lehetne valamit tenni. Meg persze magamat is nagyon le kéne hozzá győznöm, ugyanis a mi családunk sosem volt egy sportolós család és bennem nem rögzült, hogy a sport is a mindennapi élet része.

Ez a bajom a világgal, hogy magammal van bajom.

És akkor a motivációs kép:

Újra így szeretnék kinézni (a jobb oldali nőci voltam én).