Rossz napok

Időről-időre előjönnek nálam a depis napok. Ilyenkor legszívesebben elbújnék a világ elől, de az is zavar, ha egyedül kell maradnom naphosszat a nyomasztó gondolataimmal. Igazságtalan, türelmetlen, mindenbe belekötős, sértődős p.csa vagyok.

Mostanság valami még gázabb helyzet van, mert szinte hetente jön már ez a roham. És ha már minden rossz a körülettem levő világban, akkor észre kell vennem, hogy leginkább magammal van bajom.

Igen, magammal van baj. Azt hiszem.

A fél életemet a súlyommal való meg nem barátkozással töltöttem. Általános iskolásként sokkal magasabb-testesebb voltam az fogpiszkáló vékony, kiálló bordájú osztálytársaim legtöbbjénél és bár sportoltam, ami miatt nem voltam kövér, ezt akkor nem így gondoltam és nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy hééé, Te ilyen nagy csaj vagy, sosem leszel 40 kg, maraggyámá. Aztán amikor abbahagytam a sportot, ez tényleg bebizonyosodott, szépen elhíztam. Középiskolába már a jól bedolgozott kövérvagyok önképpel mentem és bár amikor megserdültem ez kissé lecsökkent, ezt akkor sem vettem észre. Felszabadító érzés volt leérettségizni, megszabadulni az iskolai terhektől, kiszakadni abból a környezetből, ahol mindenki sokkal jobban érezte magát a bőrében, mint én. Aztán amikor elkezdtem dolgozni egy gyárban, könnyű fizikai munkát, folyamatos műszakban, ráadásul később szerelmes is lettem a Férjembe, akkor szépen lefogytam. 65-68 kg voltam a 168 centimhez és az egyébként is nehéz csontozatomhoz. Ma már tudom, életem legjobb formájában akkor voltam, eddig. A gyár után jöttek az ülős, nyugodtabb munkák, összeköltöztünk a Párommal, a kilók meg szépen visszajöttek. 2007 decemberében megint a fogyós passzban babásodtam be Ákossal. 72 kg-ról kezdtem a terhességet, pedig a terveim szerint ennél sokkal kevesebbet kellett volna mutatni a mérlegnek. A terhességet komoly súly növekedés nélkül átvészeltük Ákossal, ugyanis amikor megszületett, pontosan annyi voltam amennyivel kezdtem a pocakosságot. Nagy öröm volt, hogy minden ruhám rám jön, szép, csinos anyukának éreztem magam. Az első hónapban. Aztán, hogy legyen tejcsi a bébimnek, ettem akkor is amikor nem voltam éhes, gyümölcs leveket ittam, és 7 hónapos korára, mire abbahagytuk a cicizést, szépen felfejlődtem 90 kg körülire. És ezzel egyszerűen nem tudok összeférni. Utálom magam. Nem a 7 hónapért, nem a tejcsi szaporításért, hiszen a fiam még cicizett egyetlen egyszer sem volt beteg, 2,5 hónaposan duplázta a születési súlyát, 8 hónaposan pedig triplázott. Szép nagy baba lett az anyatejtől, ma sem csinálnám másként.

Most egyszerűen azt szeretném, ha jönne valami jó tündér, koppintana egyet a pálcájával és visszacsinálódnék legalább a 70 kg körüli állapotra, mert onnan már annyira nincs messze a 65 kg. Felszabadító érzés lenne újra legalább 42-es nadrágokat hordani és nem hordó hassal jjárni a világban, mint 6 hónapos terhes koromban. Persze próbálok változtatni, nincsenek édes löttyök itthon, közel sem eszem annyit, amennyit a szoptatás alatt, de érzem, nagyon érzem, hogy kéne mellé mozogni is, ami nem valósult meg. Nem is nagyon tudom, hogy tudnám ezt megvalósítani, komoly logisztikai erőfeszítésekkel és számunkra nagyobb anyagi ráfordítással talán lehetne valamit tenni. Meg persze magamat is nagyon le kéne hozzá győznöm, ugyanis a mi családunk sosem volt egy sportolós család és bennem nem rögzült, hogy a sport is a mindennapi élet része.

Ez a bajom a világgal, hogy magammal van bajom.

És akkor a motivációs kép:

Újra így szeretnék kinézni (a jobb oldali nőci voltam én).