Költözni vagy nem költözni?

Nem is tudom hogy kezdjem.
2010.05.13. csütörtök, 21.12., otthon, nappali, laptop, könyv, Ákos a mamánál.
Kb. ez a helyzet. A férj a hálóban, ma a hazaérést követően mindösszesen annyit beszéltünk, amennyi idő alatt közölni bírta, hogy én egy hülye vagyok (pontosan: többször gondolkodott azon, hogy én tényleg hülye vagyok) amiért bedugva felejtettem a hajvasalót, ami által az egész lakás leéghetett volna. Ez tény, ma tényleg nem jöttem vissza kétszer megnézni, hogy mindent rendben hagyok-e itthon és biztos hogy mostanában nem fog ez előfordulni megint (soha nem volt ilyen még, pedig már vagy 5 éve megvan a hajvasaló). Az is tény, hogy leéghetett volna a lakás, ezzel én nem vitatkozom, de szerencsére nem égett le. Az hogy ma miért nem jöttem vissza az regényes, de lehet hogy ezek tényleg csak mondvacsinált indokok a trehányságomra. Azért leírom: tegnap dolgoztam, éjjel Ákos 3szor kelt fel, amiben az is benne volt, hogy egyszer leesett mellőlem a francia ágyról, mert apa, aki azon az oldalon fekszik eredetileg, már az első felébredéses alkalommal átcuccolt a nappaliba, mondván, hogy ebben a házban nem lehet aludni. Ma én vittem Ákost bölcsibe és magamat dolgozni, mert Kata is itt volt reggel, ezzel a terheléssel kellett készülnöm munkába, ami az első alkalom volt, mióta dolgozom. Ennyi. Nincs más mentségem.

Mindenki aki olvassa: Szeretném ordítva világgá kiálltani, hogy milyen baromira csalódott és hülye vagyok!
Nem tudok elmenni, egyszerűen nem tudom azt mondani Norbinak, hogy ennyi volt. Pedig mindig erősnek hittem magam... Olyan könnyű a partvonalról dumálni, akkor is, ha valóban át tudom érezni a "sorstársam" küzdelmét és hogy valóban nagyon nehéz valamit csak úgy felrúgni. Ugyanazok az érvek csengnek a fejemben, a maradás mellett, amit annyiszor hallottam már mástól és ami mindig is annyira dühített. "De mi lesz a gyerekkel?" "Mi lesz a családdal?" "Mi lesz azzal, amit együtt létrehoztunk, megküzdöttünk érte?"
Hová lett az a hatalmas nagy szerelem, ami felborította mindkettőnk életét és ami annyi fájdalmat és keserűséget okozott, amég be nem teljesülhetett? Az ahogy mi összekerültünk, titkolóztunk, bujkáltunk a világ elől, küzdöttünk egymásért és egymás ellen, tényleg nagyon kemény volt. Nem kétszer volt olyan nap, amikor azt mondta elmegy, vége és én nem engedtem, de abból is jó pár volt, amikor én küldtem el, aztán ő nem ment. Szerettem és elküldtem, szeretett és elküldött, magunkkal harcoltunk nap mint nap, hosszú ideig. Magamank akartam és ő is nyíltan magáénak akart tudni, de mindig volt valami de! Ha annyi pénzem lenne, amennyi könnycseppet elsírtam érte, akkor nagyon gazdagok lennénk most. Aztán mikor vége lett és kicsit megnyugodtak a kedélyek és először vége nyilvánosan is nálam alhatott, akkor azt kívántam, bárcsak ez a békesség, nyugalom, szerelem és hogy mi egymásnak vagyunk örökké tartson. Tényleg, pontosan emlékszem rá, hogy ezt kívántam! Hogy soha ne felejtsük el, hogy milyen nehéz volt idáig eljutni. Arra is emlékszem a régmúltból, hogy egy vasárnap, amikor valahogy együtt tudtunk lenni délelőtt, a Forma-1-et nézve elaludtam a vállán. Azok a percek tökéletesek voltak abban a nagy kuszaságban ami körülöttünk volt. A béke szigete, egy más világ. (Egy szoba a világ, most néhány órán át, de a sarkon túl egy új nap gyúl, egy másik élet vár... Zséda: Motel) És most itt vagyunk, pedig csak 5 év telt el, nem egy élet. Ezért vagyok nagyon csalódott. Mit tettünk magunkkal?!

Múlt vasárnap két napra való cuccal az Ákinak és nekem, elindultam anyuékhoz a Babóval. Akkor Norbi megállított, kérte, hogy ne menjek el, beszéljük meg. Persze akkor is én voltam a hibás, hogy mindenen megsértődök, de ez lényegesen kisebb sértés, mint a lehülyézés*. Megbeszéltük, erről már írtam, úgyhogy maradtunk. Komolyan fogalalkoztat a gondolat, hogy mi lenne, ha egy időre külön laknánk? Meg kéne próbálni, hátha kisül valami jó belőle, mert ennek most így ahogy vagyunk, semmi értelme. Én elmegyek Ákival anyuékhoz, ő marad, aztán meglátjuk, hogy az idő és a távolság mennyire változtatja meg a dolgokat. Találkozunk, randizunk, mittomén, lehet hogy jó lenne egy kis változatosság.
Mit gondoltok?

Csak a tényszerűség kedvéért, nincs pasim, nem valaki miatt van ez így, hanem kizárólag magunk miatt. Bízom benne, hogy a másik oldalon sem egy szerető miatt van a kavarc. Nem akarok így élni, de egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy az egyetlen megoldás az, hogy elválunk. Az hatalmas kudarc lenne. Szeretem őt, el sem tudnék képzelni mást helyette, egy halvány reménysugár még pislákol bennem, hogy lehetünk mi még boldogok együtt. Az viszont tény, hogy jobban szeretném kiengedni a kezemből a gyeplőt és nem erőltetni a dolgokat. Szóval túl sokat tenni már nem szeretnék, mert úgy látom, hogy az nem működött. Norbi szerint nekem is akarni kéne. Haha, mintha nem akartam volna elég erősen idáig... ha én nem akartam volna, már rég nem lennénk együtt.

*Lehülyézés: sok mindent lehet, de ezt nem. Elmondtam már nem kétszer, kértem, fenyegettem, hogy ezt nem mondja, mert én nem a haverja vagyok, hanem a felesége. Van ennél nagyobb sértés is, tény, de nekem ez is nagyon cseszi a fülemet. Azt, hogy hülye vagyok, még az anyukám sem mondta, SOHA, pedig voltak összetűzéseink. Én sem mertem sosem kiejteni a számon, hogy "anya, hülye vagy". Ezt tilos, tabu.
Szerintetek?! Hát persze, hogy mondja, ha veszekszünk. (Állítólag azért, mert ilyenkor elveszti az önkontrollját és nem gondolkozik azon amit mond. Idővel annyira nem stabil érv ez már, pláne mondjuk velem szemben, aki tudja tartani magát mindig.)