Helyzetjelentés

Panasz áradat következik ismét.
Nem találom a helyem ebben a fészkes nagy világban. Beleestem egy nagy gödörbe és akármerre kajtatok, nem lelem a kivezető utat. Ez úgy kb. az életem minden területére értendő. Sok féle változást szeretnék, talán túl sokat is és talán ez lehetetlen. Talán nem a büdös nagy valóságban élek, hanem egy általam teremtett képzeletvilágban, ahol igenis van lehetőségük az embereknek választani, változtatni a sorsukon. Hiszem, hogy az erő, az akarat, a kitartás elég ahhoz, hogy az ember meghozza a változást az életében. Naivan, talán, szerintem inkább optimistán. Nem születhet mindenki vesztesnek ezen a világon, és nem kötelez senkit semmire, az hogy hova született. Akik valamikor mertek, vállaltak, azok most sikeres emberek.
DE! Itt vannak a körülmények. Egy család, akik támogatnának minket, havonta egy kis pénzzel, mert azt gondolják, hogy ez elég. Egy férj, akit még vissza a városba is nehéz lenne mozdítani, mert minden változástól retteg. Egy gyerkőc, akivel a világon semmi probléma nem lenne, dehát mégiscsak 1,5 éves, nem lehet ide-oda rángatni. Egy ház, amitől nem könnyen fogunk tudni megválni és egy lakáshitel, ami szintén ezzel együtt jár. Ezen kívül Magyarországra születtünk, kulipintyó ország, kulipintyó városkájába, a nyugathoz képest keletre, egy csomó rögzült görccsel, előre megírt sorssal.
De 1, 10, 20 év múlva is elegendő indokok lesznek ezek arra, hogy nyugodtan megállhassak a tükör előtt és azt mondhassam, hogy nem volt más választás?! Szerintem nem.

Nem sikerült jól a beszélgetés Norbival. Egyrészt megint iszonyú nehéz volt rávenni, hogy ne csak én beszéljek, hanem ő is válaszoljon. Másrészt amikor már órák óta nem szóltam hozzá, berekesztve a diplomáciai kapcsolatokat, akkor felvetette, hogy írjam össze tételesen, hogy milyen költségekre számíthatunk kint, mik-hogy vannak (amiről van némi infom már, csak ezt nem mondhattam el a nem beszélgetésünk során), de aztán később erről is kiderült, hogy elterelés. Elterelés, mert úgysem fogom megcsinálni szerinte (lásd 1. pont abból a 7-ből amit rólam eddig nem lehetett tudni), és elterelés, mert ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ő nem akar sehova menni. Ekkor keletkezett az eggyel alábbi hozzászólás.
Nincs háttere az elképzeléseimnek, úgy érzem, nem veszik komolyan, hogy mennyire nagyon fontos nekem, hogy másként éljünk, pedig már ezerszer elmondtam.
Tegnap ismét felvetődött bennem, hogy esetleg nekünk nem kéne tovább nyúzni egymást, fejezzük ezt itt be. Nem mondtam ki, de gondolkoztam rajta. És persze megint elvetettem, mert szeretem az istenadtát és egyedül sem mennék többre Ákossal, mint vele. Rövid távon semmiképp és tetézné az is bajt, hogy Ákosnak hiányozna az apja és a tesója, nekem meg a férjem. Megalkuvás?! Az.

Hol van nekem olyan barátom, aki segít, útmutatást nyújt ebben az útvesztőben? Vagy csak jól kérdez, hogy találjak válaszokat? Aki nem abból indul ki, hogy ő mit gondol erről az egészről, hanem ért engem, de max. félt és jószándékból tesz fel kérdéseket?! Nekem nincs ilyen barátom.

Tudjátok megelégedtem volna egy olyan válasszal Norbi részéről, hogy oké, gondoljuk át. Nézzünk utána hogy mi, mennyi és hogyan, hogy AZTÁN dönthessünk mennyire reális az elképzelés. Én úgy júliusra terveztem az első kiutazást, addig ő tudna angolul vagy hollandul tanulni, én is tudnék hollandul tanulni, szerezhetnénk gyorstalpallón rendes szakmát magunknak. Több oldalról lennénk biztosítva, az állás szerzés is könnyebben menne, ebben biztos vagyok.
Ehelyett az volt, hogy felment az index hollandiás topikjára és megnézte, hogy mindenkinek milyen nehezen megy ott kint. Jah, virágszedők, eperkapálók, talicskatologatók, árupakolók... Volt egy friss sikersztori is, mind a srác, mind a barátnője talált kint 2 hónapon belül állást, szereztek lakást és elvannak - erre azt mondta, hogy ez fehér holló, akkor a többieknek miért nem ment így?! Igen, talán szerencséjük volt, talán eléggé akarták, talán nem vártak a sült galambra, hogy egyszercsak majd berepül és tele tömi a zsebüket pénzzel, mint a többiek. De lehet hogy én vagyok naiv.

Mélységesen elszomorít ez az egész. Nincs kiút, amég valaki nem segít.
Ugyanott vagyok ahol eddig, sehol.

Norbi is olvassa Bolondéria blogját. Tegnap mondtam neki, hogy tán elgondolkozhatna, mert hasonló problémáim vannak nekem is mint neki, párkapcsolat szinten is. Tudjátok mit szűrt le?! Azt hogy ez nem is így van, mert ő bizony nem jár haverozni, sörözni, hobbizni és nem érti mire gondolok. Most akkor erre mit is mondhatnék??! Max. annyit, hogy köszi, de akkor elmegyek, lásd mint fent.
Ez a végszó mára.